AZ ÁLLHATATOSSÁG ÖSVÉNYÉN...
Uram, amikor elindultam,
Olyan szép volt minden.
Virágos rét, gyönyörű tisztások,
Magasba nyúló fenyők, csobogó patakok.
A tét: állhatatosság mindvégig!
Ifjú szívemnek nem is volt nehéz.
Csodálni kegyelmed szépségét,
Ez a látvány bár enyém lehetne mindég...
Aztán a virágos rétet vihar tépte,
A tisztásra, száraz gallyat hordott a szél,
A fenyők is belefáradtak folyton fölfelé törni,
S a patak sem csobogott úgy már, mint akkor rég.
Utolsó idők jelei ezek...
A kép már nem olyan festőies,
De a tét változatlan:
Az üdvözül, ki mindvégig állhatatos marad!
-----
