AZ ÁLLHATATOSSÁG ÖSVÉNYÉN...

Uram, amikor elindultam,

Olyan szép volt minden.

Virágos rét, gyönyörű tisztások,

Magasba nyúló fenyők, csobogó patakok.

A tét: állhatatosság mindvégig!

Ifjú szívemnek nem is volt nehéz.

Csodálni kegyelmed szépségét,

Ez a látvány bár enyém lehetne mindég...

Aztán a virágos rétet vihar tépte,

A tisztásra, száraz gallyat hordott a szél,

A fenyők is belefáradtak folyton fölfelé törni,

S a patak sem csobogott úgy már, mint akkor rég.

Utolsó idők jelei ezek...

A kép már nem olyan festőies,

De a tét változatlan:

Az üdvözül, ki mindvégig állhatatos marad!

-----